Az ateizmus mélyebb filozófiai értelme | Kataklizma

Az ateizmus mélyebb filozófiai értelme | Kataklizma.

Az ateizmus mélyebb filozófiai értelme

 

A hétköznapi szóhasználat szerint ateistának lenni egyszerűen annyit jelent, mint nem hinni Istenben vagy istenekben. Ha azonban a kérdés mélyére nézünk, előbb-utóbb arra a következtetésre jutunk, hogy filozófiai szempontból ennek a meghatározásnak komoly hiányosságai vannak, és legalábbis keveset mond az ateizmus igazi természetéről, filozófiai alapjairól és üzenetéről. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy az ateizmusnak jobb, pontosabb, az ateista felfogások sokféleségét jobban tükröző definícióját adjuk. Eszmefuttatásunk során kiviláglik majd az ateizmus mélyebb filozófiai jelentése, és érinteni fogjuk az ateizmus különböző irányzatait, valamint az ateizmus mellett és ellen szóló fontosabb érveket is. Röviden kitérünk az agnoszticizmusra és az ateizmusra adott teológiai válaszokra is.

Az ateizmus mint a vallásos hit elutasítása

A zsidó, a keresztény és az iszlám vallás középpontjában Isten, az egyetlenegy Isten áll. E vallások követői úgy vélik, hogy van egy Isten, aki a világot a semmiből teremtette, és teremtése fölött korlátlan hatalommal rendelkezik. Korlátlan hatalma természetesen az emberekre is vonatkozik; az emberek nem csupán teljes mértékben függenek Isten teremtésétől, hanem bűnösök is, és életüknek csak úgy adhatnak értelmet, ha kérdés és feltétel nélkül elfogadják Isten rendelkezéseit. Az ateizmusnak számos irányzata létezik, ezt a világnézetet azonban minden ateista egyöntetűen elutasítja.

Az ateizmus azonban ennél többet jelent: elutasít mindenféle, szellemi lénybe vetett hitet, s amennyiben a szellemi lényekbe vetett hit a vallásos világnézetek meghatározó vonása, az ateizmus magukat a vallásokat is elutasítja. Az ateizmus tehát nem csupán a zsidó-keresztény és az iszlám központi fogalmainak elutasítása, hanem elutasítása a primitív törzsi vallásoknak, a régi görögök és rómaiak antropomorf isteneinek, valamint a hinduizmus és a buddhizmus transzcendentális fogalmainak is. Általánosságban tehát azt lehet mondani, hogy az ateizmus voltaképpen mindenfajta vallásos hit elutasítása.

Ez azonban még nem tekinthető definíciónak; ki kell fejteni, mit is értünk azalatt, hogy “mindenféle vallásos hit elutasítása”. Leegyszerűsítve, hétköznapi értelemben azt szokás mondani, hogy az ateizmus Isten, ill. az istenek tagadása. Közelebbről szemügyre véve az ateizmus filozófiáját azonban kiderül, hogy az ateizmusnak ez az (istentagadással azonosított) jellemzése torzképet ad az ateizmusról, filozófiai értelemben nem tartható.

Ateizmus és teizmus

Egyelőre azonban - jobb híján - induljunk ki tehát az ateizmus következő definíciójából:

  • I. definíció: Az ateizmus Isten, ill. az istenek tagadása, logikailag a teizmus ellentéte. (A teizmus az a világnézet, mely Isten valóságosságát állítja, s létezését megmutatni, bizonyítani próbálja.)

Az ateizmusnak ez a definíciója több okból sem megfelelő. Ezek az okok a következők:

Először, nem minden keresztény, zsidó vagy iszlám teológus vallja magát teistának. Paul Tillich huszadik századi keresztény teológus például a teizmus istenét bálványnak tekinti, s nem fogadja el Istent mint létezőt a létezők között, még ha az felette állna is a többi létezőnek. Tillich felfogása szerint Isten maga a lét, ill. a lét alapja. Noha Tillich nézetei némileg különcek, zavarosak és problematikusak, a mai teológiában nem ritka a hasonló felfogás.

Másodszor, nem minden teista törekszik arra, hogy Isten létezését megmutassa, bizonyítsa, vagy akár csak racionálisan megalapozza. Sőt, számos teológus (köztük Sören Kierkegaard és Johann Hamann, valamint sok kortárs teológus) az efféle bizonyítást, megalapozást nem is tartja kívánatosnak. Ezt a felfogást nevezzük fideizmusnak. A fideista hívők szerint Istennek rejtettnek, titokzatos végső valóságnak kell maradnia, akinek létét és hatalmát hittel kell elfogadni. Ha Isten létezésére bizonyítékaink lennének, vagy racionális alapon tudnánk, hogy létezik, akkor hit nem lenne lehetséges, és a hívők nem tudnák Istent biztos tudás nélkül, pusztán hit alapján, alázatosan elfogadni, ennek minden kockázatával együtt. Noha a fideista felfogást a vallásokon belül is sokan bírálják, igen jelentős irányzatnak tekinthető.

Harmadszor, (és ez a legfontosabb tényező) nem minden istentagadás jelenti Isten létezésének tagadását. Megesik, hogy olyanok tagadják Istent, akik hisznek benne, tehát elfogadják létezését. Az ő esetükben az istentagadás azt jelenti, hogy szándékosan nem engedelmeskednek Isten akaratának, vagy egyszerűen úgy tesznek, mintha Isten nem létezne. Az ateista ezzel szemben nem Istent, hanem Isten létezését tagadja.

A harmadik probléma nyomán próbáljuk meg ateizmusdefiníciónkat finomítani oly módon, hogy a többi felvetett problémát is valamennyire kivédhessük. Legyen tehát az ateizmus definíciója a következő:

  • II. definíció: Az ateizmus Isten létezésének tagadása, pontosabban az a nézet, mely szerint az “Isten létezik” állítás téves, ill. csupán egy spekulatív hipotézis, melyhez igen kis valószínűség rendelhető.

Azonban még ennek a definíciónak is számos hiányossága van. Lássuk, mi a baj vele.

Először, a definíció bizonyos értelemben túl szűk. Mint később részletesen kitérünk rá, vannak olyan ateisták, akik úgy vélik, hogy Isten fogalma (legalábbis a nemantropomorf, ill. kevésbé antropomorf istenfogalmak esetében) alapjában véve zavaros, következetlen és értelmetlen. Az ilyen ateisták szerint az olyan kijelentések, mint pl. “Isten az én teremtőm, a világ fenntartója”, stb. egyszerűen érvénytelen állítások, amelyek nem lehetnek sem igazak, sem hamisak - egyszerűen nincs semmi értelmük, így igazságtartalmukról nem lehet elmélkedni. Az így gondolkodó ateisták nyilvánvalóan kívül esnek a II. definíció hatókörén.

Másodszor, a II. definíció egyúttal túl széles is. Vannak ugyanis olyan fideista hívők, akik készséggel elismerik, hogy objektíven nézve tényleg nagyon kevéssé valószínű, hogy Isten létezik. Az ilyen hívők nem azért hisznek Istenben, mert valószínűnek tartják, hogy létezik, hanem mert a hitet szükségesnek tartják ahhoz, hogy életüknek értelmet adjanak. A II. definíció hatókörébe ezek a fideista hívők is beletartoznak, sőt, az agnosztikusok jelentős része is.

Ennélfogva a II. definíció sem tekinthető az ateizmus megfelelő definíciójának. Vannak persze olyan ateisták, akikre a II. definíció pontosan illik, ezeket nevezhetnénk apriorista, dogmatikus ateistáknak, mert ők minden különösebb indoklás nélkül kijelentik, hogy Isten márpedig nincs, vagy nagyon kicsi a valószínűsége, hogy van; és rendszerint úgy gondolják, hogy Isten létezését nem is lehet sohasem, semmi módon bebizonyítani.

Létezik azonban az ateizmusnak nem apriorista-dogmatikus formája is, és ez vezet el minket egy jobb ateizmusdefinícióhoz:

  • III. definíció: Az ateizmus az a felfogás, amely Isten létezését hipotézisként kezeli, és elveti azzal, hogy Isten létezésére nincs bizonyíték. Nyitott marad azonban arra a lehetőségre, hogy később adódhat ilyen bizonyíték, s ekkor elfogadná Isten létezését.

A III. definíciót tekinthetjük az ún. fallibilista ateizmus meghatározásának. A fallibilista felfogás lényege, hogy amíg valami különleges dolog létezésére nem találunk bizonyítékot, addig abból a nullhipotézisből kell kiindulnunk, hogy a szóban forgó dolog nem létezik - mert ez a legegyszerűbb megoldás (s ez felel meg Occam borotvája elvének). A fallibilista ateista nem mondja, hogy Isten létezésére soha nem is lehet bizonyíték; csupán azt igyekszik kimutatni, hogy jelenleg ilyen bizonyíték nincsen.

Ha halála után az ilyen ateista Isten színe elé kerülne, azt mondaná neki: “Istenem! Nem adtál nekem elég bizonyítékot!”, és beismerné, hogy tévedett. Ha viszont nem kerül Isten színe elé, akkor megállapítja (elvben), hogy hipotézise helyes volt: Isten tényleg nem létezik. A fallibilista sohasem állítja teljes bizonyossággal, hogy nincs Isten - de ezt tartja a legésszerűbb álláspontnak.

A fallibilista ateisták szívesen alkalmazzák a bizonyítás terhének érvét is. Eszerint, aki állít valamit, annak kell magára vállalnia a bizonyítás terhét. Ha a hívők azt állítják, hogy van Isten, akkor - figyelembe véve, hogy Isten meglehetősen különleges, egyáltalán nem nyilvánvaló dolog - bizonyítsák is be azt! Nem az ateistának kell tehát Isten nemlétezését bizonyítani, hanem fordítva. A fallibilisták továbbá kizárólag az empirikus módszert fogadják el a kérdés eldöntésére. Ha a teista azt mondja, hogy nemcsak érzéki észleleteken alapuló, empirikus tények vannak, hanem vannak “szellemi tények” vagy “transzcendens tények” is, ezt a fallibilista ateista nem fogadja el - arra fog hivatkozni, hogy ilyen tényeket még soha, senki nem mutatott ki.

A fallibilista ateisták hangsúlyozzák, hogy ők nyitottak arra nézve, hogy mit hoz a jövő. Végső soron nincs kizárva, hogy léteznek transzcendens tények, metafizikai realitások. Csak éppen az ateista a bizonyítottan megbízható empirikus módszer következetes alkalmazásával sem talált a világban semmit, ami erre utalna. Levonja tehát az ateista következtetést, de bármikor megváltoztatja álláspontját, ha az empirikus tények erre okot adnak.

Az ateizmus és a metafizikai hitek

A III. definíció már jobb, mint az előzőek, és megfeleltethető az ateizmus egyik jelentős irányzatának. Ennek ellenére még ez a definíció sem kielégítő, mindjárt látni fogjuk, hogy miért.

A fallibilista ateizmus akkor fogadná el Isten létezését, ha arra empirikus bizonyíték lenne. Csakhogy a fejlettebb vallásokban, beleértve a zsidó és a keresztény vallás, valamint az iszlám fejlettebb formáit is, Isten nem olyan, mint Zeusz; nem valamiféle antropomorf figura, aki ha haragszik, villámokat szór, és időnként mennydörgő szónoklatokat intéz a földi halandókhoz. A fejlettebb vallások Istene teljesen transzcendens, “világon túli”, nemhogy személyesen nem lehet vele találkozni, de semmi módon nem lehet az univerzumban érzékelni. Ha úgy tetszik, a téridőn kívül létezik. Isten ebben a felfogásban maga a végső misztérium, amelyet nem köthetünk semmilyen anyagi létezőhöz vagy anyagi folyamathoz. Ha valaki arra kérne minket, magyarázzuk el, határozzuk meg, hogy mi az, hogy “Isten”, csupán olyan leírásokat adhatnánk Istenről, mint pl. “a világ teremtője”, “az első ok”, “az örök, végtelenül független létező, amely minden más létező létének alapja”, stb. -, de bármeddig ragoznánk is Isten leírásait, soha nem jutnánk el egy olyan pontig, ahol rámutathatnánk valami konkrét, ezen a világon létező és megfigyelhető dologra, hogy íme: ez az, itt van valami látható és megfogható dolog, ami Istennel nyilvánvalóan összefüggésben van. Isten fogalmát tehát csak a nyelven belül, intralingvisztikusan tudnánk meghatározni.

Ha azonban ez így van, akkor a fallibilista ateizmus megközelítése hibás, pontosabban: csak a téridőben létezőnek elképzelt, antropomorf istenségekre alkalmazható. A fejlettebb vallások teljesen transzcendens Istenét eleve nem lehet empirikusan érzékelni, a fallibilista ateisták tehát helytelenül hivatkoznak arra, hogy ők még Istent nem érzékelték, s ezért munkahipotézisként abból indulnak ki, hogy nincs. De a gondolkodásmód logikája meg is fordítható: egyes fallibilisták éppen azzal érvelnek, hogy bármiféle Istent érzékelnénk is empirikus úton, az nem lehetne azonos a kereszténység, a zsidó vallás vagy az iszlám Istenével.

Hogy világosabban értsük a transzcendens Isten fogalmát: nem egyszerűen arról van szó, hogy Istent nem lehet közvetlenül érzékelni. Közvetlenül nem lehet érzékelni az elemi részecskéket, pl. az elektront vagy a neutrinót sem. Mégis: az elektron és a neutrinó a valódi világ része; ugyanolyan típusú anyagból vannak, mint mondjuk a homokszemek, csak sokkal-sokkal kisebbek. Nem látjuk és nem is láthatjuk őket, de logikailag semmi sem tiltja meg, hogy hatásaikon keresztül, közvetve érzékeljük őket. Hiszen anyagi részecskék, ezért hatással vannak más anyagi rendszerekre. Istenről ez már nem mondható el. Isten nem ennek a világnak a része: Isten egy másfajta realitás. Érzékelése logikai okból kizárt. (Ok-okozati összefüggést csak két, az univerzumon belüli tárgy, ill. folyamat között állapíthatunk meg ezek ismétlődő, együttes előfordulása alapján; logikailag abszurd lenne egy transzcendens realitás és a teljes univerzum között ok-okozati összefüggést feltételezni.) Ezért Isten még közvetett úton sem észlelhető, sőt, létezésének valószínűségére sem lehet semmi módon következtetni.

A kereszténység és a rokon vallások középpontjában tehát az a metafizikai hit áll, hogy az empirikus valóságon túl létezik egy attól különálló transzcendens valóság is; vagyis van egy örök, mindenütt jelen lévő teremtő erő, mely egyben az univerzum fenntartója. De honnan tudhatjuk, mi alapján hihetjük, hogy ilyen valóság létezik? Egyáltalán: értjük még, hogy miről is beszélünk tulajdonképpen?

Ateizmus és intuitív tudás

A gnoszticizmus hívei szerint a világról nem csak empirikus úton lehet tudásra szert tenni. Lehetséges a világról olyan tudás is, ami nem tapasztalati, hanem transzcendens tudás. A transzcendens tudás a kozmosz természetére vonatkozik, tapasztalatilag igazolni nem lehet és nem is kell. Ilyen módon tudhatunk Istenről is. A gnosztikusok elképzelése szerint transzcendens tudásra az intuíció révén teszünk szert, ezért ezt a fajta tudást intuitív tudásnak is nevezhetjük. (Megjegyezzük, hogy ez a felfogás a manapság egyre divatosabbá váló misztikus, ezoterikus világnézeteknek, New Age-irányzatoknak is része.)

Amióta azonban David Hume és Immanuel Kant kritikus szemmel megvizsgálta a gnoszticista jellegű ismeretelméletek alapjait, azóta a filozófusok többsége erősen szkeptikus azt illetően, hogy efféle tudás miképpen lehetséges, ill. lehetséges-e egyáltalán. Hume és Kant korában élték virágkorukat az Isten létezésének bizonyítására felhozott érvek (pl. az ontológiai érv, az első ok érve és mások), melyek többnyire tisztán intuitív alapon, empirikus ismereteket mellőzve kívánták Isten létezését bebizonyítani. Mind Hume, mind Kant igen erőteljes, megsemmisítő bírálatát adta ezeknek az istenérveknek, s bírálataik mind a mai napig megállják a helyüket. Noha az érvelés időközben mindkét oldalról fejlődött és finomodott, a filozófusok és a teológusok között ma széles körű egyetértés van abban, hogy Isten létezését nem lehet érveléses úton (sem) bebizonyítani. Az “intuitív tudás” tehát olyan ködös valami, amely túlságosan misztikus és zavaros ahhoz, hogy bárminek a megállapításához felhasználhassuk.

Vallásos szemszögből nézve az intuíció forrása a reveláció, vagyis az isteni kinyilatkoztatás vagy megvilágosodás, amelyet a hívők vagy egyénileg, vagy valamely vallási tekintély (vallásalapító, próféta; ilyen pl. Jézus, Mohamed vagy Buddha) közvetítésével tapasztalnak meg. A revelációra vagy a vallási tekintélyre való hivatkozásnak azonban ma már nincsen súlya. Az antropológia és az összehasonlító vallástudomány ugyanis kimutatta, hogy ahány vallás, annyiféle reveláció. Az állítólagos revelációk számosak, sokfélék és nemritkán ellentétesek, összeegyeztethetetlenek egymással. Hogyan dönthetnénk el, hogy a sokféle reveláció közül melyik az “igazi”? Milyen alapon mondhatnánk, hogy valamelyik közülük “igazi”, a többi pedig hamis, téves, vagy csak silány megközelítése az igazinak? Vajon megengedhető-e, hogy a hívők valamilyen módon “ellenőrizzék”, hogy a kapott reveláció valódi-e, ill. a vallási tekintély elfogadható-e? S ha ezt megengedjük is: vajon milyen módszerrel tesztelhetnénk a reveláció valódiságát? Nyilvánvaló, hogy a teszteléshez csakis valamilyen, a reveláció fölött álló, végső garanciára lenne szükség. Ez a végső garancia garantálná az alapvető vallási igazságokat, beleértve Isten létezését is. Ilyen végső garanciáról azonban nem tudunk.

Ateizmus és az istenfogalom értelmetlensége

Kant munkásságának köszönhetően kiderült, hogy a transzcendens Istenről sem empirikus, sem a priori tudás nem lehetséges; láttuk továbbá, hogy az intuitív tudásra hivatkozó érvelésnek pedig semmi súlya nincsen.

Ezek után megkérdezhetjük: az istenkereső számára vajon milyen megfontolás, milyen bizonyíték támaszthatja alá, mi teheti ésszerű alternatívává az Istenben való hitet? Úgy tűnik, hogy lehetőségeink igencsak beszűkültek. A fő probléma az, hogy igazából el sem tudjuk képzelni, hogy voltaképpen milyen típusú bizonyíték szólhatna Isten létezése mellett, ill. milyen lenne, ha nem volna ilyen bizonyíték. Az, hogy nem tudunk bizonyítékot fölmutatni, még rendben volna - de ha még azt sem tudjuk, mit tekinthetnénk egyáltalán bizonyítéknak, akkor voltaképpen fogalmunk sincs róla, hogy mit is kellene keresnünk. Mi több, ha belegondolunk abba, Isten miféle transzcendens realitás, akkor jó okunk van feltételezni, hogy az empirikus bizonyíték létezése logikai képtelenség. Sok ateista ezért hajlik arra, hogy az egész kérdést értelmetlennek nyilvánítsa.

Vegyük például a következő hipotetikus esetet, amelyhez hasonló ugyan a valóságban soha nem történik, de valaki ezzel illusztrálhatná, milyen lehet egy empirikus bizonyíték Isten létezésével kapcsolatban. Képzeljük el, hogy egy este több ezer ember álldogál a szabad ég alatt, s nézi a csillagokat. Mindannyiuk szeme láttára egyszercsak néhány csillag elmozdul helyéről, majd a csillagok átrendeződnek és kiadják az “ISTEN” feliratot. Nem kétséges, hogy az embereknek ugyancsak leesne az álluk! Tegyük fel, hogy ki lehetne zárni azt a lehetőséget, hogy tömeghallucináció történt (bár nem világos, hogyan lenne ez kizárható). Bizonyíték lenne ez a rendkívüli esemény Isten létezésére? Semmiképpen sem, ugyanis egyetlen ember sem tudja, hogy az “Isten” szó (s itt most természetesen nemantropomorf istenről beszélünk) voltaképpen mit jelent, s erre vonatkozóan ez a megfigyelés sem adna kézzelfogható magyarázatot. Mert hát mit jelent az, hogy “egy transzcendens, végtelen, örök individuum”? Fel tudja bárki is fogni, miről van itt szó? Az efféle szöveg teljesen értelmetlen, érthetetlen, ködös, összefüggéstelen és következetlen. Jogosan kételkedhetünk abban, hogy bárki is képes legyen Isten fogalmával kapcsolatban értelmes, felfogható, megérthető magyarázatot adni, akár egyszerű hívő, akár elismert vallási tekintély az illető. Aki “transzcendens realitásokról” beszél, az maga sem tudja, miről beszél. A leírt rendkívüli esemény tehát nem bizonyítana semmit Istennel kapcsolatban, mindössze annyi következtetést lehetne levonni belőle, hogy valami rendkívül furcsa dolog történt.

Az ateizmus egyik döntő fontosságú észrevétele éppen az, hogy a transzcendens Isten fogalma egész egyszerűen értelmetlen - nem lehet ezt a fogalmat olyan formában megmagyarázni, hogy az ne legyen érthetetlen, felfoghatatlan, ellentmondásos és zavaros. Ezt az álláspontot fejtették ki a XX. század eleje táján a logikai pozitivizmus filozófiai mozgalmának képviselői, különösen A. J. Ayer angol filozófus, Nyelv, igazság és logika c. könyvében (1936). Ezt a szempontot is figyelembe véve kialakíthatunk egy újabb, komplexebb, kifinomultabb ateizmusdefiníciót.

Az ateizmus átfogó definíciója

Az ateizmus korábban bemutatott I., II. és III. definíciója után, az intuitív tudásról és az istenfogalom értelmetlenségéről szóló gondolatok ismeretében, valamint figyelembe véve a teológia és a filozófia újabb keletű istenfogalmait is, a következő, immáron teljesebbnek, átfogóbbnak mondható definíciót adjuk az ateizmusra:

Definíció:

Az ateizmus kritikája és tagadása az Istenbe vagy más szellemi lényekbe vetett hitre alapuló üdvözülési rendszerek központi metafizikai hiteinek. Ateista az, aki elutasítja az Istenbe, ill. az istenekbe vetett hitet, mégpedig az adott isten értelmezésétől függően a következő okok miatt:

  • antropomorf isten esetén úgy véli, hogy téves, vagy valószínűleg téves az az állítás, hogy van isten;
  • nemantropomorf Isten esetén (ilyen Luther, Kálvin, Aquinói Tamás és Maimonides Istene) úgy véli, hogy az ilyen istenfogalom értelmetlen, érthetetlen és értelmezhetetlen, megfoghatatlan, ellentmondásos, ködös, zavaros és következetlen;
  • az egyes modern és kortárs teológusok, filozófusok által leírt Isten esetén pedig azért veti el az adott Istenbe vetett hitet, mert az ilyen istenfogalom csupán egy lényegileg ateisztikus világnézet álruhája - ezekben Isten csupán egy másik szó a “szeretet”-re, vagy egyszerűen erkölcsi ideálok szimbóluma.

Mivel a zsidó-keresztény vallás fejlettebb formáinak istenfogalma nemantropomorf, az ateizmus legfontosabb válfaja az, amely ezt az istenfogalmat értelmetlennek tekinti. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ateista mindenféle vallási állítást értelmetlennek tart - csupán azt mondja, hogy az olyan állítások, mint pl. “a világot egy végtelen, örök Isten teremtette”, értelmezhetetlenek, mivel a bennük szereplő istenfogalom túlságosan zavaros. Ennélfogva az ilyen állításokat egy filozófiailag és tudományosan kiművelt, a modernitás által megérintett ember nem fogadhatja el, az nem lehet számára a hit racionális tárgya.

Ahhoz ugyanis, hogy hinni tudjunk valamiben, legalább valamennyire értenünk kell azt; amit nem értünk, abban nem is hihetünk. Hiába mondják nekünk: higgy a Kiszera Méra Bávatagban - ezt nem fogjuk tudni megtenni. Az alapkérdés az: jelöl-e az Isten szó valami nemantropomorf, extralingvisztikus (tehát nem pusztán a nyelven belül létező) dolgot? A hívők úgy vélik, hogy erre a kérdésre határozottan igen a válasz, noha ők is tudják, hogy Isten egy nagy rejtély (maga a végső misztérium), és senki nem tudja igazán, mit is reprezentál az Isten szó - a fideizmus története bizonyítja, hogy a mély vallásos elkötelezettség mindig is kéz a kézben járt a mély szkepticizmussal azt illetően, hogy képes-e az ember Istent megismerni. Az ateisták ezzel szemben úgy vélik, hogy a kérdésre nem a válasz. Szerintük misztériumról beszélni csupán egy ügyes módszer arra, hogy a beszélő elhitesse magával és hallgatóságával, hogy érti, amiről beszél - holott nem érti. A hívők tehát abban az illúzióban élnek, hogy valami értelmes dologban hisznek - de tévednek. Az ateisták szerint Isten fogalma és az Istenről tett kijelentések valójában mítoszok, amelyek azt tükrözik, hogy a megalkotóik nem értik világosan saját helyzetüket a világban.

Az ateizmus kritikái

A XX. század közepe táján egyes keresztény teológusok, köztük Paul Tillich, Karl Barth és Rudolf Bultmann azzal reagáltak az ateizmus kihívására, hogy teológiai rendszereikben lerombolták a metafizikai Isten képét, tagadván a szűkebb értelemben vett teizmust. A fideizmussal rokon álláspontjuk szerint ilyen módon az ember “abszolút hit által találkozhat az élő Istennel”.

Hasonló gondolatokat fogalmaztak meg egyes protestáns teológusok is, kifejtvén, hogy a metafizikai Istenbe vetett hit voltaképpen bálványimádás, ugyanis a kereszténység és a zsidó vallás kijelentéseit, beleértve az olyan mondatokat is, mint “Isten létezik”, vagy “Isten teremtette a világot”, nem szó szerint kell értelmezni, hanem szimbolikusan, metaforikusan. Reinhold Niebuhr (ő is teológus) megfogalmazásában: a kereszténység “igaz mítosz”, a vallási kijelentések pedig nem olyan állítások, amelyek rendkívüli, kozmológiai tényeket tárnak fel, hanem metaforikus, analógiás állítások, amelyeket másképpen nem is lehet megérteni.

Az ateisták szemében ez az érvelés némileg meghökkentő. Ha ugyanis valami metafora, akkor tudnunk kell azt is, hogy minek a metaforája!. Olyan nincs, hogy egy metaforát csakis metaforikus megfogalmazásban lehessen megérteni; ha egy kifejezés szimbolikus, akkor a szimbólumokat be lehet helyettesíteni az általuk szimbolizált dolgokkal, s így is értelmes kifejezéshez kell jutnunk. Más kérdés, hogy előfordulhat, hogy egy metafora használója nem minden esetben képes arra, hogy metaforáját lefordítsa és szimbolikus kifejezéseit közvetlen kifejezésekké fogalmazza át - de elvileg ez az átfogalmazás mindig elvégezhető. Ha elfogadjuk, hogy a vallás mítosz és a vallási kijelentések metaforák csupán, akkor viszont egy lényegileg ateisztikus világnézethez jutunk. A hívő ekkor ugyanis nem állít semmilyen rendkívüli tényt, nem tesz semmiféle olyan, kozmológiai kijelentést, amilyet az ateista nem tesz - pusztán arról van szó, hogy ugyanazokat a dolgokat másképpen fejezi ki, és megfogalmazásmódja sok ember számára vonzóbb, érzelmileg nagyobb hatású, megindítóbb.

Ateista felfogás szerint Isten fogalmát valóban egyfajta metaforának, Ludwig Feuerbach nyomán az emberi ideálok kivetítésének tekinthetjük (projekcionizmus). Joseph Campbell amerikai mitológus, vallásantropológus gondolata szerint pedig az istenhívők ott követik el az alapvető hibát, hogy magát a metaforát, pontosabban az abban szereplő szimbólumot imádják, mint valamiféle természetfeletti létezőt - és nem pedig a szimbólum által megtestesített értékeket, ideálokat. Ezáltal voltaképpen éppen a lényeget tévesztik szem elől, éppen a lényeget függönyözik el saját látásuk elől. A szimbólum így önálló életre kel, s elidegenedik a szimbolizálttól. (Valóban, hétköznapi tapasztalat szerint a hívő emberek nemritkán képtelenek megfogalmazni, milyen konkrét értékek vezérlik őket életükben - ha erről kérdezzük őket, csupán azt tudják felelni, hogy Istent követik, de hogy ez a gyakorlatban, a mindennapi élet kategóriáira lefordítva mit jelent, azt nehezen tudják megmondani.)

Az ateizmus kritikái között említhetjük meg az agnoszticizmust is. Az agnosztikusok azt mondják, hogy ők nem tudják, van-e Isten, sokszor azt is állítják, hogy ezt elvileg sem lehet tudni, ill. egyáltalán, azt sem lehet eldönteni, hogy az istenfogalomnak van-e értelme. Az agnosztikusok álláspontja a bizonytalanság, a döntési képtelenség kifejezése; az agnosztikus úgy érzi, hogy ő nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse, Isten fogalmának van-e értelme, és úgy véli: nincs racionális módszer annak eldöntésére, hogy az Istenről való paradox, problematikus és nehezen felfogható beszéd mögött azért van-e valami racionálisan értelmezhető dolog, ami megalapozhat egy értelmes hitet - vagy az ateistáknak van igazuk, és tényleg nincs ilyen értelmes dolog. Valóban, igen fontos kérdés az egész problémakörben, hogy mik az értelmesség kritériumai, azaz mi tekinthető értelmesnek és mi nem. Ez a kérdés erősen vitatott, s annak ellenére, hogy a logikai pozitivisták, valamint Ludwig Wittgenstein behatóan foglalkoztak vele, a filozófusok körében máig sincs erről egységesen kialakult álláspont. Az agnosztikusok persze, mivel alapvetően a kétely és a bizonytalanság állapotában leledzenek, semmiféle vallást nem gyakorolnak - emiatt az ateistákhoz mégiscsak közelebb állnak, mint a teistákhoz, és némelykor “gyenge” ateistáknak is nevezik őket.

* * * * *E sokféle szempontot véggigondolva, tegyük fel magunknak a kérdést: mindezek után vajon van-e bármiféle jó ok arra, hogy higgyünk egy időn és téren kívüli, transzcendens, személyes, teremtő valóságban? Ha túllépünk a primitív, antropomorf istenképen, vajon marad-e valami, aminek jelentéstartalma eléggé értelmesnek tűnhet számunkra ahhoz, hogy egy többé-kevésbé racionális hitet megalapozhassunk vele? Ha nem, akkor nincs rá okunk, hogy egy ilyen transzcendens valóságban higgyünk - értelmetlenségekben nem lehet hinni.

Úgy tűnik, csak egyvalamit tudhatunk, mint nyers tényt: létezik a különféle, véges és esetleges dolgoknak, folyamatoknak az a határozatlanul óriási halmaza, amelyet Világegyetemnek nevezünk. Csodálatot, félelmet és kíváncsiságot érezhetünk annak kapcsán, hogy egyáltalán van Világegyetem. De ez a tény, illetve az, hogy egyáltalán létezik a világ, még nem teszi megalapozottá azt az állítást, hogy van egy másik, nem-esetleges valóság is “a világon túl”, amelytől a világ valamiképpen függ, amely a világ menetét, sorsát valamiképpen meghatározza. Mi több, fogalmunk sincs arról, miféle lehetne egy ilyen, nem-esetleges valóság. Az ateisták szerint az “Isten” szó jelentéstartalma annyira határozatlan, paradox és problematikus, hogy ennek tudatában Istenben lehetetlenség hinni - az istenhit intellektuális abszurditás.

Végezetül: fejtegetésünket nem fogjuk azzal a pascali vagy dosztojevszkiji fordulattal zárni, hogy a vallásos hit - akár intellektuális abszurditás, akár nem - mégiscsak szükséges az ember számára, mert az Istenben való hit nélkül nincs moralitás, és az életnek nincs értelme. Ez ugyanis nem így van. Mert, még ha az életnek nincs is célja, az életben azért vannak célok - azok a dolgok, amikkel az emberek foglalkoznak, s amiket csinálni akarnak -, s ezek a célok tökéletesen érintetlenül maradnak egy teljességgel Isten nélküli világban is. Akár van Isten, akár nincs, akár van halhatatlanság, akár nincs - gonoszság másokat kínozni pusztán szórakozásból; a barátság, a szolidaritás, a szeretet és az önbecsülés pedig egy tökéletesen Isten nélküli világban is a legfőbb emberi értékek közé tartozik. Vannak ugyan intellektuális rejtvények akörül, hogy honnan tudják az emberek, hogy ezek a dolgok jók - ez a kérdés azonban egy vallásos etikában méginkább talányos. A lényeg az, hogy ezek a dolgok Isten nélkül is kívánatos értékek maradnak, és az életnek lehet értelme Isten nélkül is. Ez az ateizmus végső üzenete.

Kai E. Nielsen írásai és más források felhasználásával összeállította: Szilágyi András


Kai E. Nielsen (szül. 1926.) a Calgary Egyetem (Kanada) filozófiaprofesszora, az egyik legnagyobb kortárs ateista filozófus. Fontosabb művei (a címek magyar fordításával):

  • Naturalism Without Foundations. [Naturalizmus alap nélkül] (Amherst, N. Y., Prometheus Books, 1996)
  • Does God Exist?: The Debate Between Theists and Atheists / The Great Debate. [Létezik-e Isten?: A teisták és az ateisták közötti vita] (társszerzőként J. P. Morelanddel; Nashville, T. Nelson, 1990; Buffalo, N. Y., Prometheus Books, 1993)
  • God, Scepticism and Modernity. [Isten, szkepticizmus és modernitás] (Ottawa, University of Ottawa Press, 1989)
  • Why Be Moral? [Miért legyünk erkölcsösek?] (Buffalo, N. Y., Prometheus Books, 1989)
  • Philosophy and Atheism: In Defense of Atheism. [Filozófia és ateizmus: az ateizmus védelmében] (Buffalo, N. Y., Prometheus Books, 1985)
  • An Introduction to the Philosophy of Religion. [Bevezetés a vallásfilozófiába] (New York, St. Martin’s Press, 1983)
  • Scepticism. [Szkepticizmus] (London, Macmillan, 1973; New York, St. Martin’s Press, 1973)
  • Ethics Without God. [Etika Isten nélkül] (London, Pemberton, 1973; Buffalo, N. Y., Prometheus Books, 1973, 1990)
  • Reason and practice; a modern introduction to philosophy. [Ész és gyakorlat; korszerű bevezetés a filozófiába] (New York, Harper & Row, 1971)
  • Contemporary Critiques of Religion. [Kortárs valláskritikák] (London, Macmillan, 1971; New York, Herder and Herder, 1971)